Mint minden nap, ez is éppúgy kezdődik, ahogyan az összes többi. Claire ébresztőórája hangosan kezdett pistyogni, mire a lány, megszokott mozdulattal oda nyúl hozzá és - a tetején levő gomb segítségével - leállítja a hangos tárgyat. Rá öt percére kikászáálódik az ágyából és lemegy a fürdőszobába, ahol elkezdi a reggeli tevékenységeit. Közben - szokás szerint - összeveszett a bátyjával. Utána a konyhába vezet az útja, mert reggelit szeretne magának készíteni, hogy azért mégse üres gyomorral induljon el az iskolába. De ahogyan elhalad a konyhába vezető folyosón és elmegy a régi komódjuk mellett, amin a családi fotóik sorakoznak, vissza kell mennie.
Egy hét évvel ezelőtti képet fog meg , amin anyukája, apukája, szerető bátyja és ő maga szerepel. Claire akkor körülbelül 9-10 éves lehetett. Belegondol, hogy milyen boldogok is voltak. Hogy milyen sokat voltak együtt és milyen sokat foglalkoztak egymással, de ez mostanra mind elveszett. Anyukája abban az évben vesztette életét epilepsziában. Autó vezetés közben tört rá a roham, ami miatt egy kamionba ütközött és mivel az autó felrobbant, nem lehett semmit sem tenni. A testvére azóta sem tette túl magát ezen a balesetben, ezért azzal tölti a napjait, hogy nem jár el iskolába, se dolgozni, hanem helyette a hülye haverjaival drogozik, füvezik, iszik és még sorolhatnánk. Az apukájuk meg nem tud velük foglalkozni. Egyész nap dolgozik. Reggel hajnali négykor elmegy hazulról és van, hogy csak éjfél körül ér haza. Rosszabb esetben haza sem jön és ott éjszakázik a sok munka miatt. Ezért nem tudja William-et, Claire bátyját karban tartani. Ő úgy tudja, hogy még mindig iskolába jár, akárcsak Claire.
A lány rettenetesen kellemetlenül lép be az iskola határára. Útál itt lenni. Ez a hely az a hely, ahol leges legutoljára jönne, ha valami gondja lenne, vagy akármi más. Az osztályában senki sem szereti, mert jó tanuló. Folyton kifigurázzák, strébernek nevezik és nagyon sokszor bántalmazzák is. A mai napra nem segít rá a fizika óra sem, ahol a tanárúr kihívja felelni. Természetesen jelesre felel, mire az osztálytársai elkezdenek fújolni, meg csúnya beszólásokat tenni. Claire nagyon küszködött a könnyeivel, de nem adja meg azt az örömöt az osztályának, hogy sírni lássák. Inkább a mosdóban csinálná, az egyik fülkébe zárkózva, egymagában, ahol senki sem látja. Már abban a tudatban van, hogy felteszi a kezét és kikéreckedik, de azonban abban a pillanatban ahogyan fellendíti a magasba a kezét, a terem ajtaján valaki kopogtat. Claire apukája idegesen, kisírt vörös szemekkel, zaklatottan és szomorúan - mindez egyben - ront be az osztályba, hogy kikérje a lányát. Claire nem tudja mi történik most. Teljesen értetlenül kimegy az osztályból. Arról is megfeletkezik, hogy épp a mosdóba tartott, hogy kisírja magát. Sosem látta apját ilyen zaklatottnak. Mikor megtudja, hogy mi is történt, zokogva rogy apja karjaiba és azt kérdezgeti közben, hogy '' Miért pont mi? Miért pont én? Miért pont velünk történik meg újra? '' . Apját először látja sírni és most először érzi apja melegét, anyja halála óta. Sebesen folynak végig a könnyek az arcán belegondolva, hogy soha többet nem civakodhat reggelente a bátyjával, soha többé nem mehet hozzá sírni, sosem láthatja nevetni és soha többé nem fogja megölelni őt, mint most az édesapjukat.
Bizony hirtelen dolog a halál. Senki sem tudja, hogy mikor, melyik napot, milyen időben kopogtat a kaszás az ajtónál és -mondja azt, hogy '' Most magammal viszlek! '' . Senki sem tudja, hogy mikor jön és veszi el azt, aki számunkra a legfontosabb.
Bogyó voltam..*-*
Remélem tetszik ez a novella..az előző ritka sz@r lett, de ez remélem valamivel jobb..:) majd még hozok valamit..sziasztok..<3
#Bogyó:$
.jpg)
.jpg)
